A fenntartható fejlődés kapcsolata az ökológiai rendszerek működőképességével

2011. május 18. | | Zöld újságíró
6 votes, average: 3.00 out of 56 votes, average: 3.00 out of 56 votes, average: 3.00 out of 56 votes, average: 3.00 out of 56 votes, average: 3.00 out of 5 (6 szavazat, átlag: 3.00 / 5)
A szavazás lezárult.
Loading...

Alapkoncepciómról annyit szeretnék elmondani, hogy munkámban komoly segítségre, támaszra leltem Mathis Wackernagel és William E. Rees: Ökológiai lábnyomunk (Föld Napja Alapítvány, Bp., 2001.), Juhász-Nagy Pál: Egy operatív ökológia hiánya, szükséglete és feladatai (Akadémiai kiadó, Bp., 1986.), továbbá Bayer István: A kábítószer (Gondolat könyvkiadó, Bp., 1989.) c. könyvekben. Ezek után dolgozatom nem lehet más, mint ezen emberek munkásságának felületes recenziója, illetve kitérés – és egyben egy egyéni szemléletmód tükrözése – egy sajátos analógiára, a fenntarthatóság, fejlődés valamint a természettel összhangban élő népek és az iparosodott, kizsákmányoló életmódot folytató „északi” ember drogfogyasztási szokásai között.

Bevezetés

Miért is fontos ezzel a kérdéssel foglalkoznunk? Azért, mert mindannyian használói, élvezői, letéteményesei, örökösei, és jobb esetben „munkásai”, részesei vagyunk egy olyan létfenntartó rendszernek, az ökoszférának, amely elsősorban nekünk, önmagunk önző szemüvegén csak nagy ritkán – vagy egyáltalán nem – kitekintő embereknek köszönhetően folyamatosan, és nem is annyira fokozatosan, mint inkább gyorsuló ütemben pusztul.

Évi hat millió hektárral nő évről évre a sivatagok aránya. Az erdeink tizenhétmillió hektárral csökkennek az irtásoknak köszönhetően. Azok az erdők, melyek a Föld energiaáramlását, az oxigénkészletét, és közvetve a Föld védelmét lettek hivatva biztosítani a szén-dioxid megkötése és az ózonréteg biztosítása által. A talajvízszint csökken, a szennyezés üteme és mértéke egyaránt gyorsul, tizenhétezer faj tűnik el évente. Az ózonréteg egyre vékonyodik a sztratoszférában, a szén-dioxid mennyisége – a fejlett országok alapos közbenjárásának köszönhetően, fogyasztói kultúrájának exponenciális növekedése mellett – a légkörben folyamatosan emelkedik. Az erdők kiirtása nem megoldás erre…

Ezek a mutatók egyrészt a nagymértékű hulladékképződés, másrészt az ember zabolátlan fogyasztásának, a természet kizsákmányolásának az eredménye. Az emberi gazdaság anyag- és energiaigénye, valamint teljesítménye átlépte a biztonságos határokat.

És egy érdekesség. Mi is többek között az emberiség azon 20%-hoz tartozunk, akik rendkívüli jómódban élnek, míg a legszegényebb 20% szinte semmit nem részesül a javakból, és az állandó ínség állapotában él.

Fenntartható fejlődés

Az alapgondolat szülőatyja a Brundtland Bizottság volt, mely 1987-ben az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottságának (WCED) keretein belül megalkotta a Közös jövőnk című, fogalmazzunk így, a- XX. századi öko- alkotmányát. Kiinduló koncepciója az volt, hogy az emberiség jövője veszélyben van. Így kezdődött: ”A Föld egy, a világ azonban nem. Mindnyájunk életének a fenntartása ugyanattól a bioszférától függ. Mégis minden közösség, minden ország úgy küzd a fennmaradásért és a boldogulásért, hogy kevés tekintettel van arra, ez milyen hatással van másokra. Egyesek olyan ütemben fogyasztják a Föld erőforrásait, ami keveset hagyna a jövő nemzedékekre. Mások sokkal többen, túlságosan is keveset fogyasztanak, és éhezés, nyomor, betegség és korai halál a jövőjük.”

A cél szembeszállni a túlfogyasztással és a szegénység veszélyével. Ezért szólít fel fenntartható fejlődésre. „…a jelen szükségleteit kielégítő fejlődés oly módon, hogy az ne rontsa a jövő nemzedékek képességét saját szükségleteik kielégítésére.” Tehát gazdasági parancs a korlátozás, illetve az ökoszféra védelmére ökológiai parancs, továbbá egyfajta társadalmi parancs az emberi szenvedés csökkentésére. Következésképp az ökológiai pusztítást csökkenteni kell – korlátozni a fentebb említetteket -, és a világ szegényeinek életminőségét pedig javítani. A fenntarthatóság tehát annyi, mint békében élni egymás mellett, a természet korlátain belül.

Egy sajátos szemlélet

És itt kitérnék sajátosan torz szemüvegemen keresztül értelmezett, csekély élettapasztalatomra is reflektáló öko-kábítószer analógiámra.

Azok a ma már minimális számban fellelhető népek, aki harmóniában képesek élni a természettel, és itt elsősorban a mai közép- és dél-amerikai, tévesen indiánoknak nevezett különböző népcsoportokra gondolok, képesek a drogokat – növényi hatóanyagokat, melyeket a magyar nomenklatúra tévesen azonosít a kábítószerekkel – mindenféle függőség kialakulása nélkül használni. Egyensúlyban élnek az őket körülvevő környezetükkel, annyit vesznek el csak tőle, amennyire feltétlenül szükségük van, és mivel mindent felhasználnak, illetve visszaadnak a természetnek, így hulladékot sem termelnek. Nem szennyezik feleslegesen a természetet, önzőségük csupán a létfenntartásig hajtja őket. Távol vannak a fogyasztói társadalmak sallangokkal teli kultúrájától, egyszerű, évszázados bölcsességek segítik őket a napi betevőjük és a lelki békéjük meglelése érdekében. Gépeket nem használnak, fizikai energiáikat alakítják át – konstruktívan – önmaguk és szűkebb környezetük ellátása érdekében. És használnak drogokat. Ám mint az életüket, ezt is szigorú, évszázadok alatt kialakult szokások és rituálék közepette teszik.

Gondoljunk csak az inkákra, akik már jóval a kokain térhódítása előtt használták a kokacserje levelét (Erythroxylon coca), és annak különböző felhasználási módjait is ismerték. De miért is? Itt egy leegyszerűsített válasz következik. Egyszerűen azért, mert azon a trópusi hegyvidéki éghajlaton és domborzati viszonyok között nem volt akkora eltartó képessége a természetnek, mint amennyi igénylő lett volna. Dolgozni azonban kellett, hogy megtermelhessék maguknak azt a táplálékmennyiséget, mely egész évben való szűk beosztás mellett elegendőnek bizonyult számukra. A kokacserje levelének rágásától a munkabírásuk a csekély táplálék bevitele mellett magas hatásfokon tudott működni, azonban fáradtságot nem éreztek, és a hegyek mikroklímáját is könnyebb volt így elviselni. Azonban a koka leveléből készült főzetet – a mai kokain bázis természetességben nem is mérhető elődjét, a kokain egyébként a fent említett növény fő alkaloidja – csak bizonyos társadalmi rang mellett, a közösség főpapjai, és csak az év meghatározott napjain használhatták, persze adott, szigorú szertartások mellett. Általában áldozatok bemutatásakor, az istenekkel való gördülékenyebb kapcsolat felvételének érdekében. Mindemellett a kokarágás is központilag szabályozott volt később, és a drákói szigort csak hadjáratok és középítkezések alkalmával oldották fel. Azonban az arisztokrácia és főleg a papság a kokalevelet isteni tulajdonságokkal ruházta fel, és rendkívül fontos kultikus és ceremoniális szerephez juttatta. Mekkora volt tehát a növény tisztelete? Milyen, az európai és észak-amerikai ember számára igen gyakran ismeretlen alázattal fordult a természet és ezen belül „pusztán egy növény” felé?

És akkor itt térjünk át az „északi” emberre. Amint megvetette – 1536-ban a spanyol Pizarro-val – a lábát Dél-Amerikában, átvette a koka feletti uralmat. Tömegesen kezdte el termeszteni, rákényszerítve az őslakosokat a használatára – II. Fülöp, spanyol király törvénye, hogy az ezüstbányákban dolgozó indiánoknak kötelezően adják (fájdalomcsillapító hatása miatt)- a profit maximalizálásának érdekében. Ők lettek a coquerok, a kokalevél rágók, akik leszármazottai ma már mintegy népszokásként élnek vele több tíz millióan Dél-Amerika számos országában.

Ám az „északi” ember sem kerülheti el a természet gondviselését. Azt gondolom, és bár ez egy felszínes hipotézis. hogy a természet itt csap vissza az európai, észak-amerikai emberre. Ugyanis először gyógyszer, később üdítőital, majd ma már kokain, vagy a még keményebb függőséget okozó crack – a kokain bázisa – formájában van jelen a fehér ember „kultúrájában”. Annál az embernél, aki ma már nem keresi a harmóniát a természettel, uralma alá hajtani, kizsákmányolni akarja azt. Nem nézi, hogy mi az, amit még kényelmesen elvehet, és még marad is. Mindent akar, hogy felszínes, önző fogyasztói vágyait kielégíthesse. Ám fogyasztói kultúrája nincsen.

És valahol itt jön a természet visszacsatolása. Azok a népek, akik képesek voltak egyensúlyban élni a környezetükkel, nem is ismerték a függőség fogalmát. Pedig egyszerű, évszázados hagyományok és szokások szerint élték mindennapjaikat, csak annyit vettek el, amennyire feltétlen szükségük volt. Tisztelték a környezetük, alázattal adóztak mindenért, amit kaptak tőle. Az „északi” ember meg függővé válik. Igen gyakran egy progresszív, végső soron halálos betegség lesz rajta úrrá, amint kapcsolatba kerül a szerrel. Mintha a természet így próbálná figyelmeztetni arra, hogy milyen kevés is az ember a természet nagyságához képest, és figyelmezteti öntudatlan, önző és mind rövid-, mind hosszútávon ön- és környezetpusztító tevékenységére. Mintha itt akarná végső soron visszaszerezni jogosan őt megillető, rendszer-szabályozó hatalmát.

És ez nem csak a kokainnal van így. Hasonlóképp viselkedik az ópiátokkal, a tudatmódosító szerekkel – az aztékok a varázsgombát és a kaktuszból készült meszkalint hasonlóan az inkákhoz, csak bizonyos napokon, módon, és dologra használták -, de még az alkohollal is.

Mert természetes hagyományait és értékeit elfeledni látszik, kialakult szokásait fényűzésre, kényelemre, és ideiglenes, de boldog öntudatlanságra cseréli. A természetet – ám annak is csak egy génmódosított változatát – meg sokszor már csak a bevásárlóközpontok zöldséges pultjairól ismeri. Globális fogyasztói életmódot alakított ki. Úgy él, mintha az ő természetének egyáltalán nem lennének biofizikai korlátai. Aláássa a világméretű létfenntartást, veszélyezteti a geopolitikai stabilitást.

Végkövetkeztetés

Ha végleges analógiát és következtetést akarok ebből az eszmefuttatásból kifacsarni, akkor a természeti ember az, aki a fenntarthatóság egyszerű fogalmát igyekszik kimeríteni és követni életvitelével, míg a kizsákmányoló pedig az, aki a fejlődés hangoztatása mellett elfogyasztja a környezetét. Egyszerűen azért, mert fogalmi zavaraiban nem tud különbséget tenni az igazi fejlődés és a puszta növekedés között. Mindezek persze ideológiai különbségekből erednek. Röviden a fejlődés nagyobbá, míg a fenntarthatóság jobbá válást jelent.

Epilógus

Azaz feltevéseinket vallatásnak, és logikai vizsgálatnak kell kitennünk, politikai hatályt kell adni következtetéseinknek. Gazdasági összteljesítményünk csökkenteni kell, miközben lehetővé kell tenni, hogy a szegények többet fogyaszthassanak. A Föld az emberiség egyetlen hazája, a fenntarthatóság megköveteli, hogy a természet termelőképességén belül éljünk. Meg kell tanulnunk abból a jövedelemből élni, amit a még meglévő természeti tőkeállomány nyújtani tud. És a lényeg. Fogyasszunk ésszel!

Írta: Mateisz Martin

Most szólj hozzá!

Kövess!