Globális felmelegedést mindenkinek!

2011. május 18. | | KultDivi
Szakmai díj

Gyenis Tibor fotóján tűzálló ruhás férfiak lángszóróval forrósítják egy tisztás levegőjét. Közben egy nő spray-vel izzítja tovább a fűbe szúrt fáklyák lángját. A Környezetmelegítő Csoport akcióját látva ön azt kérdezheti: ezek normálisak? Mi is ezt kérdeztük.

A túlnépesedésre is van megoldás, csak keresni kell. A pécsi képzőművész, Gyenis Tibor ötletei között találtunk egy igazán remeket. A tanács úgy szól, hogy ha síelni mennénk, feltétlenül vigyünk magunkkal gondosan megélezett szablyát. A sporttevékenység megkezdésekor igyekezzünk úgy venni az irányt, hogy sporttársaink közül minél többet lekaszabolhassunk egyetlen lesiklás alkalmával. A kívánt végeredmény Gyenis Aktív népességszabályozás című felvételén látható: kinyúlt turisták a havas lankán.

Nem, nem viccelünk: vannak, és nem is kevesen – klímaszkeptikusoknak hívják őket –, akik hisztériának tartják az éghajlatváltozásról, árvizekről, orkánokról szóló vészjósló híreket. Ők azok, akik szerint a Föld klímája a maga természetes módján változik. Általában ők kérik ki maguknak, hogy a mai, rohanó világban ne állhasson a családi garázsban három terepjáró. És egy sportkocsi.

Főleg nekik szólnak Gyenis Tibor fotóüzenetei. A módszer a régi, a jól bevált: támadj az ellenfélre a saját fegyverével. Ha mondjuk, a városi ember telente arról nyavalyog, hogy csak bajnak, szemétnek esik az a sok hó – a latyakgyűlölőnek itt ritkán jut eszébe, hogy ez a csapadék sem más, mint kifogyófélben lévő víz –, akkor a művész tegyen rá erre még egy lapáttal. Rendezzen egy fotózni való jelenetet, ahol maszkos-anorákos alakok „Közvetlen környezetszennyezés” címszóval nem összelapátolják, hanem épp ellenkezőleg: szétszórják a városban a veszélyes hulladéknak feltüntetett havat.

Gyenis Tibor Az irónia szülhette azt a franciaországi installációt is, amelyet a méhész-képzőművész, Olivier Darné állíttatott néhány hete a párizsi tőzsde főbejárata elé. Darné mézbankja sajátos üzleti lehetőséget kínál: a járókelő 10 eurónyi befektetése után mézben kapja meg a kamatot. Eszes figyelemfelhívás a pénzvilág pusztítására és a méhek pusztulására. (Illik azonban megjegyezni, hogy a „mézesmadzagot” már Darné előtt jó néhány évtizeddel elhúzta előttünk a német Zöldek előfutára, a rajzoló-szobrász-akcióművész-performer-sámán Joseph Beuys. Őt lenyűgözte a méhek társadalma, munkái az ötvenes években főként mézpumpák, méhkirálynők és kaptárok jegyében készültek.)

Sokféle módon borzolhatják tehát a kedélyeket a környezettudatos művészek. Maguk mellé állíthatják a médiát, még ha annak mechanizmusai néha őket is meglepik. Így történt ez pont egy éve a füstös Blaha Lujza téren, ahová a Lakner Antal képzőművész, egyetemi tanár vezette Téreltérítés Munkacsoport helyezte ki szmogreduktorát. Miután megtudták, hogy az alga az összes növény közül a lehető legtöbb oxigén termelésére képes, felépítettek egy kupolával fedett csőrendszert, amelyben balatoni algát keringettek, és levegőt pumpáltak át rajta. Akciójukhoz a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) mérőkocsija mindennap kivonult, sőt az egyetem egyik docense még nyilatkozott is arról, hogy a reduktorból kilépő levegő oxigéntartalma valóban magasabb valamivel a környezeténél. A tudós állítása épp elég komollyá tette az ügyet ahhoz, hogy Laknerékból estére tudósítás legyen a három legnézettebb tévéhíradóban. Így vált a szmogreduktor az ökológiai indíttatású művészeti kezdeményezések egyik emblematikus akciójává, és így vetett fel egy csomó kérdést a fenntarthatósággal foglalkozó művész korlátairól és lehetőségeiről.

– A szerencse az, hogy mi az ötleteinkért senkitől sem kapunk pénzt, így nem befolyásolnak lobbi-érdekek sem. Viszont sok közszereplővel ellentétben még bírunk azzal a ritka képességgel, hogy a dolgokat egyben lássunk – magyarázza Lakner. Ha valami, akkor a Blaha Lujza téri „oxigéngyár” valóban megütötte a magyarok ingerküszöbét, a médiát meg egyenesen felzaklatta. A képzőművész ezzel együtt illúziónak tartja a tömeg meggyőzését. – Már jó ideje csak az „ott”-ban és az „akkor”-ban hiszek, azokban, akik közvetlen kapcsolatba kerülnek ezekkel a művekkel. A vidéki nyugdíjas házaspár, aki kimondottan a szmogreduktor miatt jött Budapestre, vagy a műegyetemi hallgató, aki a Téreltérítés Munkacsoport akcióit végigcsinálva esetleg nem válik majd fafejű építésszé – én ezt tartom a maximumnak – teszi hozzá.

A Magyarországon élő külföldi művészettörténész-kurátor házaspár, Maya és Reuben Fowkes szerint – akik 2006 óta évente rendeznek szimpóziumokat a Közép-európai Egyetemen „Fenntarthatóság és kortárs képzőművészet” témakörben – az alkotók csak egy része bánik a téreltérítőkhöz hasonló direkt módon környezetvédelmi szempontokkal. Például Kaszás Tamás jó néhány spirituális és „recycling”-szemléletű alkotásában. Más művészek munkáiban viszont közvetettebben nyilvánul meg az ökológia. Koronczi Endrénél például a mű létrejöttének folyamatában játszik szerepet. Az ő elve ugyanis az: nem elhasználja a körülötte lévő dolgokat, hanem megfigyeli őket a maguk valóságában. Aztán kérdéseket tesz fel.

– Szemléletbeli különbség van, mondjuk, egy filmes meg egy képzőművész között – magyarázza Koronczi. – Ha egy filmrendezőnek hirtelen szüksége lenne egy párás mátrai hajnalra, akkor kiállna a dombtetőre és levezényelné: ide kérem a ködgépet, ide a kamerákat! És könnyedén létrehozná magának a látványt. Amikor nekem volt szükségem az egyik munkámhoz ilyen napfelkeltére, akkor kimentem az erdőbe a kézi kamerámmal, hogy megfigyeljem, ahogy a köd lassan felszáll.

Koronczi Endre Négy szél című videosorozata egyébként nem más, mint négyszer hatvanpercnyi, mozdulatlan kameraállásokból felvett film arról, ahogy a szél fúj. Mert a szél az ő szemében a fogyasztói társadalom szöges ellentéte. Nem harsány, mint a reklámjaiból élő kapitalizmus – sőt, láthatatlan. Csakis hatásaiból következtethetünk vissza a lényegére. A pénzvilág rohanásához mérten nagyon sokáig tart, annak rombolásához képest pedig alig hagy nyomot. Van, akit ez utóbbi szempont az átlagnál mélyebben elgondolkodtatott. Gyenis azon töprengett: lehetnek-e érvényesek a munkái, ha azokkal – miközben épp az emberek környezettudatosságát élesztgeti – saját „ökológiai lábnyomát” növeli. Vagyis termel és fogyaszt. Ezért úgy döntött, hogy 8 óra című sorozatához nem vásárol semmit, inkább hajléktalanok elhagyott holmijaiból installál. Például egy árok fölött átlépő, tűsarokban végződő rongylábat. Másik fotójának meg – amelyiken személyautó csomagtartójából ömlik az útra lakásnyi motyó – azt a címet adta: Self. Valóban, körülbelül ennyi köbméter holmit szoktunk az életünknek hívni.

Valaczkay Gabi

Publikálva: 2010. október 7., Népszabadság, Kultúra

Most szólj hozzá!

Kövess!