A természet filmjei, avagy létezik-e olyan, hogy zöld mozi?

2011. május 18. | | KultDivi
1. díj

A kérdésfelvetés ráadásul több szempontból is igen fontos tanulságokkal szolgálhat, hiszen a megjelenített ökológiai problémák, a zöld környezet és az ember kapcsolatának a vásznon kirajzolódó képei nemcsak a témával szembeni alkotói hozzáállásról árulkodhatnak, de talán még arra is választ adhatnak, hogy miért nem jelenik még meg mindig kellő súllyal a környezettudatosság problémája a kortárs mozikban.

A téma hiánya azonban korántsem új jelenség, a játékfilm már a kezdetei óta hihetetlen módon felülreprezentálja az épített környezetet és a nagyvárosi létet, másrészt a természet mozgóképes ábrázolása is rendkívül sematizált keretek között mozog, és leginkább díszítő háttérként, vagy ellenséges, legyőzendő elemként idéződik meg. A környezetvédelem kérdésköre pedig biztosan nem jelenik meg olyan rendszerességgel és komplexitással még a mai mozikban sem, amelyet az ügy fontossága és közérdekűsége egyébként erősen indokolttá tenne.

Érdemes tehát kutakodni egy picit a kategória körül, a tét ugyanis egy olyan, eddig csak kevéssé vizsgált probléma kibontása, amely arra adhat választ, hogy léteznek-e egységesnek tekinthető természet-ábrázolási módszerek a vásznon, illetve tetten érhetőek-e olyan elemzési szempontokat, amelyek alapján a játékfilmek egy csoportját zöldnek nevezhetjük, és ha igen, ezekből mi minden egyébre következtethetünk.
Mindez azért sem tekinthető hiábavaló nyomozásnak, mert a film kétségtelenül korunk egyik legnagyobb és leghatásosabb tömegmédiuma, ennek ellenére mégsem igazán reflektál az egyre fontosabbá váló zöld mozgalmakra, a dömpingszerűen érkező kasszasikerekben pedig csak elvétve jelenik meg az ökológia, a természeti pusztítás illetve a fenntartható fejlődés motívuma. A környezeti gondokról, a lehetséges kiutakról azonban beszélni kell, ez viszont talán éppen a plázákon keresztül, látványos szórakoztatásba csomagolva juthatna el a legszélesebb tömegekhez.
Mégis azzal a furcsa helyzettel találkozhatunk azonban, hogy éppen egy olyan téma marad méltatlanul alulreprezentált a mozikban, amely egyébként nemcsak az emberiség közvetlen jövője szempontjából válik kulcsfontosságúvá, de a közbeszédben, a közgondolkodásban is egyre erősebben jelen van. Ezért is tűnik így érthetetlennek az a távolságtartó hozzáállás, ami a máskor minden társadalmi problémára rendkívül gyorsan és sokszínűen reflektáló filmeseket ma leginkább jellemzi. A természeti környezethez való viszonyunk ábrázolását ugyanis (az egy-két üdítő kivételtől eltekintve) még mindig a tematikus csatornákra készült természetfilmek és a sokkoló, vészharangot kongató dokumentumfilmek keretei között képzelik el – a kifejezetten a tömegek számára készített, mainstream szórakoztatás viszont még mindig merev, több évtizede kialakult struktúrákkal közelít az egyre aktuálisabbá váló problémakörhöz.

Hollywood az ember és a természet kapcsolatát elsősorban még mindig a katasztrófafilm műfaján keresztül ábrázolja, ez azonban értelemszerűen egy erősen sematikus, lebutító módja az ökológiai problémák tárgyalásának, és talán egyértelmű az is, hogy az ilyen munkákban szinte szóba sem jöhet a komolyabb összefüggések, komplexebb jelenségek bemutatása. A zsáner a természetet csupán egyszerű kellékként alkalmazza, és a feszültségkeltés, a látványos pusztítás eszközeként az ember felett álló, megállíthatatlanul hatalmas erőt jeleníti meg vele. Más és más megjelenési formája így mindig egy dologra mutat: van felettünk valami, amit nem uralunk, amihez viszonyítva csak porszemek vagyunk. Ebből a szempontból pedig szinte mindegy, hogy ez egy meteorológiai katasztrófa (Vízözön, 1998 – Viharzóna, 2000), meteor (Armageddon, 1998) vagy épp óriási vulkán (Dante pokla, 1997) – a természet mindig az embert fenyegető, megzabolázhatatlan, misztikus elemként jelenik meg, amely arctalansága ellenére is szinte isteni attribútumokat kap, ezért szinte babonásan tisztelnünk is kell. (Figyeljük meg: a filmek hősei mindig azok a meg nem értett Kasszandra-zsenik, akik a többséggel szemben szinte vallásos áhítattal viseltetnek az adott jelenség iránt, és éppen ezért nem is hallgat rájuk az arrogáns többség, akire így a szinte biztos halál vár).

A hetvenes években divatossá váló negatív utópiák viszont már reagálnak az akkoriban a szélesebb közvélemény számára is egyre nyilvánvalóbbá váló környezeti problémákra. A túlnépesedés (Zöld szója, 1973), a vírusok (Az Androméda törzs, 1971) vagy az atomerőművek (Kína-szindróma, 1979) fenyegetésével azonban a rendezők ismét csak a sokkolni, és nem megszólítani kívánták a közönségüket. A zöld témák így végeredményben csakis azért kerülhettek a filmek középpontjába, mert a megnövekedett érdeklődés miatt jól kizsákmányolhatóak lettek, azaz szép bevételi eredményekre lehetett őket átváltani, és ez még akkor is igaz, ha a jó szándék és a zöld ügyek melletti elkötelezettség az alkotók részéről azért valamennyire tetten érhető. Ennek ellenére a katasztrófafilm a felszín alatt mégis elsősorban a néző bűntudattal vegyes, ki nem mondott félelmeit célozza meg: tudjuk, hogy rosszat tettünk a környezetünkkel, a megkönnyebbülés érdekében azonban elég, ha a büntetést csak a vásznon nyerjük el.

Remek kortárs példa erre a kétértelmű hozzáállásra a Holnapután (2004) című mozi is, amely ugyan hangzatosan próbálja meg elhitetni magáról, hogy a klímaváltozás káros hatásaira figyelmeztető, megvilágosító erejű munka, ennek ellenére a katasztrófa látványos képeiben való tobzódáson kívül végül semmit sem mond az okokról és a lehetséges megoldási stratégiákról. Kizsákmányolja csupán a környezeti apokalipszist, egyszerű vásári látványossággá varázsolja – az ökológiai címkét pedig csak egyszerű marketing-elemként bitorolja.
Szinte hasonló elven működnek azok az egyre divatosabb bűnügyi történetek is, amelyeknek a középpontjában olyan gátlástalan, mindent behálózó láthatatlan szervezetek állnak, amik a profit érdekében nem szégyellik durván beszennyezni az egyre zsugorodó biológiai életteret sem. A környezetvédelem tehát ezekben a filmekben is csak egy eszköz, amit a nagyrészt velejéig romlott, gyűlölhető antagonisták felépítésére használnak, akik ellen az esélytelen kisembernek látszólag ugyan semmi esélye, de jó ügybe vetett hite segítségével végül mégis képes hősies győzelmet aratni, és összetörni a nála hatalmasabb erőket is.

A katarzis tehát korántsem a természeti környezet megmentése miatt következik be, hanem a Dávid-Góliát történet újabb kreatív alkalmazása nyomán, az ilyen alkotások ezért inkább csak a reklámérték (Tűz a mélyben, 1997), a hitelesség látszata (Sziriana, 2005) vagy az épülő sztár-imidzs (Erin Brockovich, 2000) miatt nyúlnak ökológiai problémákhoz. A témaválasztásban megjelenő jó szándék persze itt is nyilvánvaló, a gondok megpendítésén túl azonban ezek a munkák sem szolgálhatnak komolyabban vehető zöld tanulságokkal.

Az efféle műveknél ellenben sokkal érdekesebbek azok az alkotások, amelyek már valóban az ember és a természet viszonyrendszerét teszik meg alapmotívumaiknak, ezzel pedig sokkal szofisztikáltabban képesek rákérdezni a csak elsőre nyilvánvalónak tűnő kapcsolatokra. A Sean Penn rendezte Út a vadonba (2007) például több más erénye mellett arra is remek metaforaként szolgálhat, hogy a „vissza a természetbe” hangzatos jelszava sokkal összetettebb egy divatos szólamnál, és a mű ezzel úgy képes az általunk elemzett problémákra reflektálni, hogy direkten nem, csak áttételesen jeleníti meg őket.

Nagyszerűen rímel az ilyen alkotói hozzáállásra a talán leginkább zöld-rendezőnek tekinthető Werner Herzog szinte teljes életműve is. Érdekes, hogy közvetlenül ő is csak elvétve foglalkozik kimondottan ökológiai problémákkal, filmjei visszatérő eleme azonban mégis az ember és a burjánzó, zöld vadon kapcsolata – a kitüntető titulus így semmiképpen sem lesz jogtalan, hisz a német direktor munkáiban megjelenő természetábrázolás messze a legösszetettebb az eddig megpendített játékfilmes példák közül.

A tömegfilmes hozzáállással kapcsolatban azonban nagyon elgondolkodtató az a szinte kérdés nélkül elfogadott tény is, hogy amíg a felnőttek csak elvétve találkozhatnak zöldnek nevezhető (vagy csak annak beharangozott) alkotásokkal, addig a gyerekek ökológiai nevelésére már igencsak nagy gondot fordítanak a stúdiók. Manapság szinte dömpingszerűen érkeznek a témát központi problematikává emelő animációs művek (hogy csak a két legjobb példát említsem: Táncoló talpak, 2006 – Wall-E, 2008) – a jelenség ráadásul nem is annyira új, hiszen már az egyik legelső egész estés rajzfilm, a Bambi (1942) is hasonló húrokat pendített meg.

Ezek után aztán jogosan merül fel a kérdés: ha az ökológiai problémák felvetése jól működik az igényes, kifejezetten szórakoztató gyerekfilmekben, akkor miért szorul ki szinte teljesen a felnőtteknek szánt művekből? A fenti animációk ugyanis nemcsak hatalmas kritikai-, de nagy közönségsikereket is arattak, éppen ezért kissé érthetetlennek tűnik, miért csak elvétve készülnek hasonló gondolkodásmódú nagyjátékfilmek.
Erre a kérdésre természetesen rögtön több lehetséges válasz is adható. Először is, a szülő nyilván arra a filmre viszi majd a gyerkőcöt, amelyet az utód fejlődése szempontjából a leghasznosabbnak ítél meg és az ökológiai nevelés nyilván ilyen, a megtérülés tehát szinte garantált. A jegybevételi szempontok mellett az alkotókat segíti még a mesei keret is, hiszen az efféle eszközrendszerrel sokkal könnyebb a környezettudatosság mellett érvelni, mint az élőszereplős fikciókkal. A kicsikhez ráadásul sokkal didaktikusabban is eljuttatható a megalkotott üzenet – de mindezek ellenére azért tekintsük mégiscsak nagyon örömteli fejleménynek, hogy a stúdiók már legalább a gyerekeket megfelelő célcsoportnak tartják a zöldebb történetek számára.

Az animációk mellett azért néha mégis eljut néhány kifejezetten ökológiai témájú munka is a mozikba. A 3D- és az IMAX-termekben például a látványosság érdekében gyakran tűznek természetfilmeket a műsorra, ha pedig elég nagy ember karolja fel a kezdeményezést, még néhány nagyobb költségvetésű dokumentumfilm is szélesebb figyelmet kaphat (Al Gore: Kellemetlen igazság, 2006 – Leonardo di Caprio: Az utolsó óra, 2007).

Mindezeknek az alkotások nyilvánvalóan nagy hasznuk van a problémák köztudatba emelésével kapcsolatban, én azonban mégsem tartom kifejezetten nagy előrelépésnek őket. A természetfilmekre a moziban is csak az ül majd be ugyanis, aki a tematikus csatornákon is figyelemmel kíséri az ilyen alkotásokat. A helyzet pedig a riogató dokumentumfilmekkel is hasonló: ezek sajnos éppen azokat a nézőket nem képesek elérni, akik amúgy az alkotók célkeresztjében lettek volna. Mi lenne hát a kielégítő filmes hozzáállás és vannak-e már olyan irányok, amelyek a fentebb körbejárt problémákkal szemben felvázolják a zöld mozi vonzóbb alternatíváit?

Egyrészt mindenképpen érdemes megvizsgálni a francia és japán alkotók munkáit. A gall filmkészítők egy csoportja ugyanis imponáló könnyedséggel szerkesztette össze a természetfilm és az izgalmas narrációval dolgozó fikciós munkák előnyeit, ezzel pedig multiplex-kompatibilissé váltak az eddig csak a kábeltévék gettójában életképes állati felvételek is. A valódi helyszíneken forgatott anyagokat játékfilmes dramaturgiával fűszerezve ugyanis a műfaj csúcsai jöttek létre (Vándormadarak, 2001 – Pingvinek vándorlása, 2005) – bizonyítva, hogy a természetfilm nemcsak Oscar-díjat nyerhet, de jelentős közönségsikerrel a nagyobb figyelem sem lehetetlen a számára.

Valamennyire hasonló a helyzet a japán animációval is, hisz a sintó vallás által átitatott világszemlélet szinte törvényszerűen hozza magával az ökológiai problémák iránti fogékonyságot. A természeti világ sérülése, az élővilág erőszakos eltűnése így szinte központi motívummá válik a szigetországi animátorok munkájában, ezzel a nézőponttal pedig nemcsak a gyerekeket, de az idősebb (tizen-, huszonéves) korosztályt is képesek megszólítani. Gondoljunk csak a leghíresebb mester, Hayao Miyazaki nagyszerű műveire (csak egy példa a sok közül: Totoro – A varázserdő titka, 1988) – a japán rendező ezekben sokkal árnyaltabban mesél nekünk, mint amit a Disney-stílusú amerikai felfogás lehetővé tenne, így pedig a filmjeivel nemcsak a gyerekeket, de még a felnőtteket is képes megérinteni.

Azonban Hollywoodban sem elvetélt ötlet a közönséget egyre jobban foglalkoztató kérdéskört nagy költségvetésű stúdiófilmekben kamatoztatni. Gondoljunk csak az Avatar (2009) kirobbanó sikerére, amely akár nagyszerű demonstrációja lehetne egy újfajta, zöldebb filmes hozzáállásnak is. Nem véletlenül okozott ugyanis akkora látványorgiát a forradalmi 3D: ha nem egy elképzelt, idegen élet burjánzását pásztázta volna a kamera, bizonyosan nem olyan hatalmas az ováció. Kritizálhatjuk természetesen a nagyon buta, primitív történetet, amely a kizsákmányolás és a különböző életformák felelőtlen elpusztításának szörnyű összefüggéseit nem túl bonyolultan tárja a néző elé – ettől független azonban vitathatatlan a tény, hogy ilyen széles közönség elé környezetvédelmi propaganda még biztosan nem került.

A zöld mozi tehát létezik, de sokkal problematikusabban elhatárolható kategória, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk – az ökológiai témák beemelése ugyanis legtöbbször nem más, mint egy divatos, de a legkevésbé sem komolyan vett alkotói gesztus. Mindezekből azonban egy nagyon fontos tanulság mégis leszűrhető: ha környezettudatos mozilátogatókká szeretnénk válni, akkor ne csak a popcornos zacskó és a flakonos üdítő megvételét mellőzzük, de válasszunk olyan alkotásokat is, amelyek valóban zöldek.

A minőségi öko-filmek megerősödése ugyanis csak rajtunk, nézőkön múlik, mert a hollywoodi producerek csak akkor gyártanak majd efféle alkotásokat, ha a jegyvásárlásainkon keresztül mi is erre kötelezzük őket. De hogy melyik filmekre érdemes majd „szavaznunk”? Ez az esszé a szándéka szerint éppen ennek a kérdésnek az eldöntésében próbált segíteni.

Huber Zoltán

Most szólj hozzá!

Kövess!