Elmélkedés a kulturális és a biológiai sokféleség kapcsolatáról

2011. május 18. | | BioDivi
2. díj

A jelen tudósainak legnagyobb kihívásai közé tartozik, hogy eredményeiket kellően érthető formában juttassák el a közvéleményhez. Ez azért is nehéz feladat, mert a globalizációs folyamatok nagy erőkkel terhelik az emberek szellemi kapacitását. E káros törekvések érdekét szolgálja, hogy szellemi értelemben vett monokultúrák alakuljanak ki. Az alábbiakban olvasható gondolatsor röviden azt kísérli meg bemutatni, hogy diverzitáscsökkenés mind szellemi és kulturális, mind biológiai értelemben rontja az emberi alkalmazkodókészséget.

A biológia tudománya ma társadalmilag elfogadottan ágyazódik be a természettudományok közé, a hétköznapok embere egy biológus érvelését ha megérti, valószínűleg éppúgy elfogadja mint egy fizikusét vagy egy matematikusét. Ilyenformán a diverzitásprobléma gyökerét érdemes először a biológiai sokféleség csökkenésének negatívumait megvizsgálva megközelíteni.

A természeti környezetben zajló biológiai folyamatok alapjainak megértéséhez a 19. század közepén Alfred Russel Wallace és Charles Darwin a természetes szelekció, közismertebb nevén az evolúció elméletének kidolgozásával azóta sem megkerülhető módon járult hozzá. Elméletük szerint a különféle állat- és növénypopulációk a változó környezeti feltételekhez alkalmazkodva megváltoztatják fizikai tulajdonságaikat és viselkedési mintázataikat. Ez évek százmilliói során ahhoz vezetett, hogy az élet a Föld legextrémebb területein is elterjedtnek mondható. Életet találunk a földmélyi forró kőzetekben, napfény nélküli barlangokban, sivatagi forróságban és a sarkvidéken, a tengerek legmélyebb pontjain. Ez a nagymértékű sokféleség biztosítja, hogy az időnként bekövetkező, olykor hatalmas természeti katasztrófák (vulkánkitörések, meteorbecsapódások, hirtelen éghajlatváltozások) sem képesek teljesen elpusztítani az életet ezen a bolygón, amennyiben a regenerálódásra kellő idő áll rendelkezésre. Ez így is történik, mert a globális természeti csapások szerencsére nem mindennaposak. Egy ilyen, változáshoz jól alkamazkodó környezetben jelenik meg az ember, kezdetben annak szerves részeként. Később azonban alapvető különbség jelentkezett az állati és az emberi viselkedésben.

Az etológia (az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány) jóvoltából bizonyos fajok külvilágra vonatkozó reprezentációs tevékenységét többé-kevésbé ismerhetjük. Kijelenthető, hogy a környezethez való alkalmazkodás során olyan, fajra jellemző, valamely mentális reprezentáción alapuló viselkedési mintázatokat fejlesztettek ki melyek segítik őket a mindennapjaik során felmerülő problémák megoldásában. Nyilvánvaló, hogy az ember is rendelkezik ilyen viselkedési mintázatokkal, ám története során az emberi agy (főképpen a neokortexnek hívott terület) fejlődése radikális változásokat eredményezett a világ reprezentációját illetően. Az ember fizikai képességei mellett technológiájára támaszkodva igyekezett – meglehetős sikerrel – fenntartani magát a változó körülmények között.

Ismeretes, hogy bizonyos állatok is használnak eszközöket. Az ember azonban a tűz megszelídítésével kezdve egyre erőteljesebben vált függővé saját technológiájától olyannyira, hogy ma már az ember fogalma elgondolhatatlan a technológia nélkül. Számtalan elmés gépet, módszert kifejlesztve egyre jobban kivonta magát a természet szelekciós nyomása alól.

Ezzel párhuzamosan változott a szellemi kultúra is. Míg egy magasabb rendű emlős viselkedésében is kimutathatók a természethez jól illeszkedő szociokulturális momentumok, az emberi faj egy idő után szinte teljes mértékben a saját, az élő természettől egyre távolabb eső kultúráját tekintette világának. A legerőteljesebb imperatívusz immár nem a létfenntartás és a szaporodás, hanem bizonyos ideológiai struktúráknak való megfelelés lett. Az ember vallási, vagy egyéb bölcseleti alapokra helyezkedve is kiszakította magát a természetes rendszerekből, tehát sajátos kultúrájához alkalmazkodik elsősorban.

Kijelenthető, hogy a kulturális rendszerek közegében is a természetes szelekcióhoz hasonló folyamatok mennek végbe. Izmusok és vallások, tudományos és politikai elképzelések állnak harcban egymással és törekednek az egyeduralomra. Sikerességüket a természeti – technikai környezethez való alkalmazkodásuk mértéke határozza meg. Mindezzel talán semmi gond nem volna, hiszen azt mondhatnánk, mindez elfogadható. A probléma ott kezdődik, hogy az emberi kultúra, habár elveiben elrugaszkodott a természettől, mégis mindvégig csak arra támaszkodva létezhetett. Az ezzel párhuzamos technológiai fejlődés pedig lehetővé tette, hogy az elfeledett természetet olyan mértékben károsítsa, melyhez csak több, egymást követő globális katasztrófa bekövetkezése hasonlítható. A jelenleg domináns emberi kultúra a természetes környezet felszámolásával teszi lehetővé saját létét, s mint ilyen, nem fenntartható, alkalmazkodása tehát elégtelen.

A folyamatos károsodás világosan kimutatható biológiai diverzitás nagymértékű csökkenésével. Az emberi tevékenységnek köszönhetően az ökológiai folyosók elvékonyodása és megszűnése az egyes fajok populációinak izolációjához, azok genetikai állományának romlásához vezetnek. Jól tudjuk, hogy a genetikai romlás belterjességet jelent, mely az adott populáció alkalmazkodó-képességét oly mértékben csökkenti, hogy az az adott faj kipusztulásához vezet.

A 21. században kezdődött, globalizációként emlegetett kulturális folyamat kísérteties hasonlóságot mutat az élő rendszerek homogenizálódásával. A térbeli távolság a fejlett technológia révén könnyedén legyőzhető, az információ mint kulturális alapegység szempillantás alatt továbbítható, ilyen módon az ember tudat, az emberi cselekvések könnyedén befolyásolhatók. Mindennek számtalan pozitív hozadéka helyett a negatívumok abszolút dominanciája jellemző, mivel ezek a lehetőségek a globális méretű fogyasztás szolgálatába állnak.

A jelen iparosodott közösségeit fogyasztói társadalom nével szokás illetni tagjainak legjellemzőbb tevékenysége alapján. Köztudomású, hogy a modern és a posztmodern ember a 20. század elejétől kezdve az anyagi javak aránytalanul nagy mennyiségét használja el mindennapi létének fenntartása során. Ezen javak megteremtéséhez százmillió évek során felhalmozódott fosszilis bázisokat és ökológiai rendszereket merít ki.
A mértéktelen fogyasztást szorgalmazó üzleti érdekek a profitmaximalizálás jegyében minden követ megmozgatva, tevékenységük bármely következményére való tekintet nélkül végzik pusztító munkájukat. E tevékenység ma már egyik legszembetűnőbb következménye a biológiai és a kulturális diverzitás egészségtelen mértékű csökkenése. Amellett, hogy a környezetvédő mozgalmak minden korábbinál erőteljesebb kampányokat folytatnak, a mindennapok szolgálatában igyekvő, és/vagy e rendszer előnyeit élvező emberek túlnyomó többsége elől ezeket a problémákat mégis „jótékony kezek” takarják el, ennek révén a kártékony tevékenység tovább folytatható. Ami lehetővé teszi, hogy a fogyasztást ösztönző pszichés befolyás ilyen hatásos legyen, az éppen a kulturális diverzitás – ökológiai diverzitással párhuzamos – csökkenésére vezethető vissza.

Az emberi kultúrát az adott kultúrkörben zajló emberi tevékenységek – a nyelv, művészetek, rituálék, bölcseleti és hiedelmi rendszerek – sokféleségével jellemezhetjük. Amennyiben e tevékenységek sokszínűsége halványul, sajátos jegyei egyre kevésbé térnek el egy másik kultúrkör hasonló tevékenységeitől, a kultúra homogenizálódásáról kell beszélnünk. Ezeket a jelenségek általánosságban tapasztalhatók a lokálisan jellemző életmódok eltűnésének következményeként. A különböző fenntarthatatlan, fogyasztást ösztönző rendszerek akkor működnek a leghatékonyabban, ha minél egyszerűbb igényeket képesek minél gyorsabban kielégíteni. Ehhez arra van szükség, hogy az egyszeri ember mint univerzális fogyasztó létezzen, ne pedig mint önálló kulturális tényező. Amint új szelekciós nyomás lép fel, például egy állatfaj csak kellően diverz génállománnyal adhat életképes választ a kihívásokra. Hasonlóképpen, ha a kulturális „gének” sokasága nem képes frissen tartani az emberi közösségek szellemi, lelki és testi erejét, szintén hanyatlási folyamatok jelennek meg akár a belterjessé váló ökológiai rendszerekben.

Minden jel arra mutat, hogy a globalizációval járó általános kulturális homogenizáció negatív pszichés hatásai súlyosak. Egyre több civilizációs eredetű lelki betegség kínozza a modern embert, akinek mechanizálódó tevékenysége nem tud elégségesen megnyugtató válaszokat adni a fogyasztói életvitellel járó stresszfaktorokra. E stresszfaktorok oldására általában további fogyasztásnöveléssel vagy desktruktív szokások felvételével, például drogok használatával reagálnak. Emellett a „fejlett” ipari országokban a fogyasztói életvitelt folytatók többségének fizikai állapota is rohamosan romlik.

Az emberre ható kulturális és biológiai szelekciós nyomás pedig itt van a küszöbön. Félő, hogy a fogyasztás extázisában ellustult tucatember nem fog tudni kellő mértékben ellenállni az energiaválság és a környezetpusztítás következtében bekövetkező éhínségek, a szegénység és a háborúk kihívásának.
A biológiai sokféleség rehabilitálása elkerülhetetlennek tűnik, és ez előbb-utóbb a fogyasztói lét feladására kényszerti az embert. A természettel való együttműködés pedig – többek között – az emberi életközösségek térbeli decentralizálását igényli. E decentralizáltság pedig a lokális közösségek kultúráját fogja erősíteni, ami feltehetően és remélhetőleg a kultúra rediverzifikálódását eredményezi. Ugyanis a pszichés és a fizikai egészséghez változatos kulturális környezetre van szükség, hogy a legkülönfélébb emberi tehetségek alapot kaphassanak alkotóerejük kifejtéséhez.

Sebestyén Lóránd
filozófia szakos bölcsész

 

Most szólj hozzá!

Kövess!