A DNS az új adathordozó

2013. február 10. | | TechDivi

Manapság már szinte senki nem vesz magnókazettát vagy CD-t, hiszen az adattárolásra egyre újabb és újabb, tartósabb, könnyebb és persze dizájnosabb lehetőségek adódnak, amelyek ráadásul mindenki számára elérhetőek. Arra viszont fogadni mernénk, hogy senkinek nem jutott még eszébe, hogy a DNS-en is tárolhatnánk adatainkat, ha már a természet úgyis erre találta ki… Egészen mostanáig!

Kétségtelen, hogy az emberi DNS-nél nincsen frappánsabb eszköz információtárolásra, hiszen egy hihetetlenül kicsi és könnyű helyen őriz felfoghatatlanul sok adatot. Ráadásul manapság már semmi gondot nem okoz a kutatóknak, hogy ők maguk hozzanak létre ilyen vagy olyan, hosszabb vagy rövidebb, kesze vagy kusza, esetleg csili vagy vili darabokat laboratóriumaikban. Tehát a szintetikus DNS-készítés bevett metodika.

Így történhetett meg, hogy a Stanford Egyetem lelkes és meglehetősen kreatív mérnökökből és biológusokból álló kutatócsoportja gondolt egy merészet, és eltökélte, hogy DNS-alapú adathordozókat fog készíteni. Az ötlet nemcsak nagyon merész, hanem logikus is, hiszen ez a molekula többezer évig is képes elállni megfelelően hideg és sötét körülmények között, és garantáltan soha nem megy ki a divatból, a kazettás magnókkal és akár a külső merevlemezekkel ellentétben.

A megvalósítás során a kutatók kiválasztottak négy fájlt: Martin Luther King egyik beszédét MP3 formátumban, egy színes JPG képet, Watson és Crick Nobel-díjat érő DNS-tanulmányát PDF-ben, valamint Shakespeare 154 szonettjének szövegét word dokumentumban. Majd ezeket bit-egységekbe tömörítették, s végül a biteket úgy kódolták, hogy a DNS-t alkotó 4 nukleotid kezdőbetűivel jelölt kódok a végén 1 tárolóegységet alkossanak; mint ahogy az adeninek, a timinek, a guaninok és a citozinok sokasága hoz létre 1 DNS molekulát. Az elkészült adattárat ezután elküldték egy másik kutatóintézetbe, ahol a kódot megfejtvén visszaolvasták az üzenetet, majd újra DNS-tárolóegységbe zárták azt a saját módszerükkel, és visszaküldték az ötletgazdáknak egy kisujj méretű tartályban. Ez utóbbi művelet az ellenőrzésre szolgált, hiszen a módszer kitalálói kíváncsiak voltak, vajon le tudják-e ők is fordítani az adatokat újra, s ha igen, az eredeti fájlokat mennyi hibával kapják vissza. A fordítás azonban hibáktól mentesen zajlott, ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a jelenkori kutatások egyik legnagyobb durranását publikálták a stanfordiak a Nature legújabb számának hasábjain.

Forrás: ScienceCafe

Fotó: FreeDigitalPhotos.net

Most szólj hozzá!

Kövess!